"A fájdalom, a veszteségünk fájdalma emlékeztessen mindnyájunkat,
hogy bár távol élünk egymástól, és más-más nyelvet beszélünk, a szívünk
együtt dobog."
forrás: wizardsplacenew.fanoldal.hu
Ma 47 éve, hogyJoanne Kathleen Rowling meglátta a napvilágot, illetve kedvencünk, Harry Potter is ma töltené be a képzeletbeli 32 évét. Nem szeretnék hazudni, csak gondoltam, hogy így távolból megköszönöm, mindazt amit kaptam a sorozat által az írónőtől. Nem kliséket sorolok, és hangzék bármilyen közhelyesen is, amikor elolvastam a hetedik kötetet, megremegett bennem valami. "Vége, nincs tovább! Tudom mi lett a sorsuk, Voldemort elpusztult... a küzdelem lezárult." Mondogattam kétségbeesetten, de a filmek még tartották bennem a lelket. De amikor kisétáltam a moziból a 7/2. után üresnek éreztem magam belül. A jövőmben keletkezett egy fehér folt, a HP filmek helyén. Magányos érzés volt, mintha nem tudnék több célt találni...a könyvek szürkévé váltak.... azóta is szenvedek az olvasással és írással. Valami volt, de megszűnt a varázsa, amint elmúlt... de örök emlék marad!
Szóval csak annyit, hogy köszönöm, hogy különlegessé tetted a gyerekkoromat, hogy megmutattad, hogy léteznek csodák, és a jó mindig győz, mégha hatalmas áron is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése