A ventilátor lustán lebegteti a bordó terítőt és kócolja össze a babahajamat. Félhomályban a televízió kék fényénél 5-1-re vezet a magyar férfi vízilabda válogatott. Felsóhajtok. Ér valamit ez a redőnylehúzás egyáltalán? A fejem a felzúgó szurkolótábor zajára kapom fel. Amerikai gól. Nahát. Eddig azt hittem alig vannak itt, de most, hogy okuk is van az örömre megszólaltak. De a kommentátort már szintén a közönség soraiból szóló, ritmusos Ria-ria-Hungária! akadályozza a közvetítésben. Mintha magyarokkal lenne tele a nézőtér, pedig hallottuk már az ellenfél táborát is. Elképesztően jó érzés, hogy egy csöppnyi kis ország ilyen fölénnyel vezet a világ nagyhatalma ellen. Elégedetten süppedek be a kanapéba. Becsukom a szemem és élvezem a pillanatot, fújdogál a ventilátor szele. Vége a félidőnek, hát elkapcsolok. Na, itt is egy amerikai, csak torna. Neki kicsit jobban megy a verseny, és egész helyes is. Jaj, de édes. Puszit ad a szernek. Szép ugrás. A pontra való várakozás elveszti a figyelmemet. A szemem végigsiklik a sarokgarnitúra szövetén. Követve a dombokra hasonlító vonalát kinézek az ablakon. Világító napfény, kristálytiszta ég, a diófa leveleit csak fáradt szellő mozgatja. Mintha megállt volna az idő. De nyílik a bejárati ajtó, és belép a munkából hazaérő apa. Egy biztos jel arra, hogy mégis múlik az idő. Sóhajtok egy újabbat. Leszorít a meleg. De kinyújtom a karom a távirányító felé és visszakapcsolok a vízilabdára. Pont egy hét méteres. Tökéletes nyugalommal nézem, ahogy bevágódik a kapuba. 7-2 a magyarok javára. Büszkeséggel tölt el az eredményjelzőre nézni. Szól a harsány "Magyarok!", de válaszként máris érkezik a harmadik amerikai gól. Felzúg a rejtőzködő szurkolótáboruk. Még el sem hallgattak máris bevágódik a magyar kézből a labda a hálóba. Elégedetten mosolygok ismét. Jó nézni, hogy játszik a magyar csapat, az eddigi nyűglődés után. Újabb kapcsolás. Jönnek a szinkronúszóink. Két 17 éves lány a medencében, Sherlock Holmes filmzenére. Remek a hangulat. Hiába, a brit közönség jólneveltsége itt is megmutatkozik. Ismét egy pillanat, amikor jó magyarnak lenni, és büszkén mondani, hogy igen, ők a mieink. Persze közelébe sem érnek az orosz párosnak, de senki sem várt tőlük aranyat. Megállják a helyüket most is, de még két olimpia is belefér. Nincs meg az áhított 80 pont, de sebaj. Vissza vízilabdára. 10-3-ra vezetünk.
Miért is írok erről? Miért nézem az olimpiát?... Valami rigmus szól a nézőtérről, de nem értem. Becsukom a szemem és ráncolom a homlokom. Koncentrálok. "Hajrá Magyarország!" Elmosolyodok. Igen, nincs már magyarázni valóm. Itt a válasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése